„Szódával jobb, mint a whisky! Teában jobb, mint a rum!” – mondta VIII. Edward a harmincas években, amikor először kóstolta az érlelt kecskeméti barackpálinkát. Sajnos azóta jelentősen megkopott a nemes ital nimbusza Magyarországon, de néhány igényes mesternek és az egyre gyarapodó, kifinomult közönségnek hála, kifelé jövünk az alagútból.

Az utóbbi évtizedek állami, pancsolt pálinkái, az alkoholszagba burkolódzó otthoni főzdék ízlelőbimbó- és májgyilkos felesei és a még most is polcokra kerülő, aromásított szeszesital-förmedvények mellett egyre gyakrabban hallani a minőségi párlatok térnyeréséről. A nemes pálinkákról egyrészt az él a hazai köztudatban (főként a legidősebb és az ifjabb generációkban), hogy ez „az egyetlen és igazi becsületes ital, amely valódi, nemes alapanyagokból, valódi odafigyeléssel, szeretettel készül, a magyar emberek csakis ebben értékelhetik a hazai tájak és gyümölcsök utolérhetetlen aromáit”.

A középkorúak többségének a szemében viszont az igénytelen, alsóbb néprétegek gyenge minőségű, megvetni való tömegitala, kábítószere. Nem véletlenül, hiszen gyakran szintetikus úton vagy ócska minőségű, hulladékgyümölcsből készült. A minőségi párlathoz viszont professzionális felszerelés és technológia, szakértő odafigyelés, de leginkább minőségi gyümölcs kell. Az egyre bővülő kínálatból kiindulva viszont jó úton haladunk: még néhány évtizednyi fejlődés, és végre elérjük a száz évvel ezelőtti itthoni szintet, és újra a világ élvonalába kerülhetünk.

Sok évszázadon keresztül a pálinka tekintetében a legjobbak közé tartoztak a Kárpát-medencében élő népek. Az első hiteles emlékek szerint már a 14. században, Károly Róbert udvarában is közismert volt az akovita, mellyel a királyi család köszvényét és egyéb nyavalyáit gyógyították. A mágikus erővel bíró italt aqua vitae reginae Hungariae névre keresztelték (a magyar királyné életvize). A feltételezések szerint rozmaringgal fűszerezett borpárlat lehetett. Az „égettbor” elnevezés 1570-ben bukkant fel, de hamarosan felváltotta a szláv nyelvekből átvett pálinka szó. Ezt először csak a gabonapárlatokra használták (a crematum vagy crematura nevet cserélte le), majd a borból és később a gyümölcsből égetett (lepárolt) szeszes italokra is.

Az első, biztosan gyümölcspálinkára utaló feljegyzés 1658-ból származik, amelyben Thököly Imre számadásai között ez áll: „Néha szilvából is jó égettbort vagy pálinkát főznek, mikor ideje vagyon a gyümölcsnek.” Hosszú évtizedek ártalmas szókeveredései után a magyar törvényhozás csak 2001-ben foglalkozott először érdemben a nemes ital törvényi védelmével, majd megkezdődött a harc a jelentős marketingértékkel bíró szó tulajdonlásáért az Európai Unióban is. A környező országok közül Romániával folytatott küzdelem érdekes epizódjaként emlegetik a következő anekdotát: „Az EU főbiztosa előtt mindkét félnek elő kellett vennie a bizonyítékait. A magyar tárgyaló nem habozott, elővette a Román értelmező kéziszótárt, s fellapozta a pálinka címszót, ahol ez állt: magyar eredetű kifőzött gyümölcspárlat. Az EU főbiztosa erre a következőképpen reagált: köszönjük szépen, úgy tűnik, önöké a jog.”

Mára tehát sikerült előírni, hogy a pálinka szó egész Európában csakis a Magyarországon és kizárólag gyümölcsből vagy törkölyből készült párlat címkéjére kerülhet (kivételt képez négy osztrák tartomány barackpálinka tekintetében), ami nemcsak rangot jelent, hanem feladatot is presztízsének védelmére. Mi magunk is tehetünk érte, amikor a pálinka nevet nem gyűjtőfogalomként, a párlatok általános elnevezéseként használjuk, és még a gyümölcspárlatok közül sem nevezzük így azokat, amelyek más alapanyagból vagy más országban készülnek.

Forrás: Zona.hu