Gondolkodott már azon, hogy a tökéletesen olvadó, élénk narancssárga lapka a hamburgerében valójában miért is viseli az „amerikai sajt” nevet, és hogy egyáltalán sajtnak minősül-e? A válaszok sokkal meglepőbbek és összetettebbek, mint gondolná. Az amerikai sajt, ez a mindennapi élelmiszer, amely a grillezett szendvicsektől a mac and cheese-ig számtalan ételben feltűnik, egy lenyűgöző történetet rejt a technológiai innovációról, a jogi csatározásokról és a kulturális ikonográfiáról.
Tarts velünk, és fedezzük fel együtt azt a tíz észcsavaró tényt, amely örökre megváltoztatja, ahogyan erre a jellegzetes tejtermékre tekint.
Az amerikai sajt hivatalosan gyakran nem is sajt
Az egyik legmegdöbbentőbb tény az amerikai sajttal kapcsolatban a jogi besorolása. Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala (FDA) szigorú szabályokat ír elő arra vonatkozóan, hogy mit lehet „sajtnak” nevezni. A szabályozás szerint a sajt egy olyan termék, amely tejből, tejszínből vagy ezek keverékéből készül, oltóenzim vagy más megfelelő megalvasztó anyag hozzáadásával. A folyamat során a savó egy részét elválasztják, és a végeredmény egy szilárd vagy félkemény termék.
Ezzel szemben a legtöbb, amerikai sajtként ismert termék nem felel meg ennek a szigorú definíciónak. Ehelyett a „pasztőrözött feldolgozott sajt” (pasteurized process cheese), „pasztőrözött feldolgozott sajtkészítmény” (pasteurized process cheese food) vagy „pasztőrözött feldolgozott sajtkrém” (pasteurized process cheese spread) kategóriákba esik. Ezek a megnevezések a termék valódi sajt-, nedvesség- és tejzsírtartalmától függenek. A „feldolgozott sajt” (process cheese) legalább 51%-ban kell, hogy valódi sajtot tartalmazzon. A „sajtkészítmény” (cheese food) esetében ez az arány alacsonyabb lehet, és több tejsavó-fehérje koncentrátumot, tejet vagy vizet tartalmazhat. A „sajtkrém” (cheese spread) pedig még kevesebb sajtot és több nedvességet tartalmaz, ami kenhetőbbé teszi.
Miért ez a bonyolult megkülönböztetés? Az ok az összetevőkben rejlik. Az amerikai sajt készítése során egy vagy több sajtfajtát (gyakran cheddart, colbyt vagy hasonló típusokat) finomra őrölnek, majd emulgeálószerekkel, például nátrium-citráttal vagy kálium-foszfáttal keverik össze. Ezek az adalékanyagok felelősek a termék jellegzetes, egyenletes olvadásáért, mivel megakadályozzák a zsírok és fehérjék szétválását hevítés közben. Mivel a végtermék tartalmaz ilyen „nem sajt” összetevőket, az FDA előírja a pontosabb, bár kevésbé vonzó elnevezést a csomagoláson. Így legközelebb, amikor levesz egy csomag szeletelt amerikai sajtot a polcról, érdemes megnézni az apró betűs részt – valószínűleg a „pasteurized process cheese food” feliratot fogja találni.
Egy kanadai találta fel, a brit hadsereg számára
Bár a neve mélyen az amerikai identitásban gyökerezik, a feldolgozott sajt feltalálása egy kanadai üzletemberhez, James Lewis Kraft-hoz köthető. Kraft 1874-ben született Ontarióban, Kanadában, és fiatal korában egy vegyesboltban dolgozott, majd sajtnagykereskedőként kezdett tevékenykedni. 1903-ban Chicagóba költözött, ahol mindössze 65 dollárral a zsebében és egy lóvontatta szekérrel indította el saját sajtüzletét, sajtot vásárolva a nagykereskedőktől, és azt a helyi boltoknak értékesítve.
Kraft hamar szembesült a kor sajtkereskedelmének legnagyobb problémájával: a romlandósággal. A hűtési technológiák kezdetlegessége miatt a sajt gyorsan megromlott, ami jelentős veszteséget okozott a kereskedőknek. Kraft elkezdett kísérletezni egy olyan módszerrel, amely meghosszabbíthatná a sajt eltarthatóságát. Rájött, hogy ha a sajtot ledarálja, megolvasztja, majd pasztőrözéssel hőkezeli, megállíthatja az érlelési folyamatot és elpusztíthatja a romlást okozó mikroorganizmusokat. A kulcsfontosságú lépés az emulgeálószerek hozzáadása volt, amelyek megakadályozták az olvasztott sajt szétesését.
James L. Kraft 1916-ban szabadalmaztatta ezt az eljárást, amely forradalmasította az élelmiszeripart, és egy stabil, hosszú eltarthatóságú terméket hozott létre.
A találmány igazi áttörését az első világháború hozta el. Az amerikai kormány hatalmas mennyiségben rendelt Kraft feldolgozott sajtjából, hogy ellássa a tengerentúlon harcoló katonákat. A konzervdobozokba csomagolt sajt nem igényelt hűtést, és tápláló, kalóriadús élelmiszerforrást biztosított a frontvonalon. A brit hadsereg is jelentős vásárlóvá vált. A háború végére több mint hatmillió font (közel 3000 tonna) Kraft sajt jutott el az európai hadszínterekre. A katonák, akik megszokták és megszerették ezt a kényelmes terméket, hazatérve is keresték, ezzel megalapozva az amerikai sajt töretlen népszerűségét az Egyesült Államokban.
Az ikonikus narancssárga szín mesterséges
Amikor az amerikai sajtra gondolunk, szinte azonnal egy élénk, szinte mesterségesnek tűnő narancssárga szín ugrik be. Ez a szín annyira összeforrt a termékkel, hogy sokan azt hiszik, ez a természetes árnyalata. A valóság azonban az, hogy a feldolgozott sajt eredeti színe a felhasznált sajtoktól függően fehéres, krémszínű vagy halványsárga. Az ikonikus narancssárga árnyalatot egy természetes színezék, az annatto hozzáadásával érik el.
Az annatto az Bixa orellana, más néven orleánfa vagy achiote fa magjából kivont élelmiszer-színezék. Ezt a trópusi növényt Dél- és Közép-Amerikában őshonos, és a magjait már az ősi civilizációk is használták testfestésre, textíliák színezésére és ételszínezékként. Az annatto egy karotinoid, amely a sárgától a mélyvörösig terjedő árnyalatokat képes produkálni, attól függően, hogyan vonják ki és milyen koncentrációban használják. Ízprofilja enyhén borsos, diós jegyekkel, de az élelmiszerekben használt mennyiség általában túl csekély ahhoz, hogy érezhetően befolyásolja az ízt.
De miért kezdték el színezni a sajtot? A hagyomány évszázadokra nyúlik vissza, egészen Angliáig. A 17. és 18. században a gazdag, sárgás-narancssárgás színű sajtokat (mint például a Cheddar vagy a Gloucester) a magasabb minőséggel azonosították. Ez a szín a legeltetett tehenek tejéből származó béta-karotin magas szintjének volt köszönhető, amely a friss fűben és a lóherében található. A téli hónapokban, amikor az állatokat szénával etették, a tejük és a belőle készült sajt is sápadtabb lett. A sajtkészítők ezért elkezdtek annattót adni a tejhez, hogy egész évben egységes, vonzó színt biztosítsanak, és a prémium minőség látszatát keltsék. Ez a gyakorlat annyira elterjedt, hogy a fogyasztók elkezdték a narancssárga színt a jó minőségű cheddarral azonosítani.
Amikor James L. Kraft kifejlesztette a feldolgozott sajtját, amely gyakran cheddar alapú volt, átvette ezt a hagyományt. A narancssárga szín segített a terméknek vizuálisan is kapcsolódni a közkedvelt cheddarhoz, és egy megbízható, konzisztens megjelenést kölcsönzött neki. Ma már az amerikai sajt szinte elválaszthatatlan ettől a színtől, amely a fogyasztók elméjében a krémes textúrát és az olvadó jóságot idézi fel, még akkor is, ha ez a szín egy tudatos marketingdöntés eredménye.
Tudományos oka van annak, hogy tökéletesen olvad
Az amerikai sajt egyik legfőbb vonzereje és megkülönböztető jegye a páratlan olvadási képessége. Míg a hagyományos sajtok, mint a cheddar vagy a svájci sajt, hevítéskor gyakran szétválnak, olajos, gumiszerű vagy szálas állagot eredményezve, az amerikai sajt egyenletesen, selymesen és krémesen olvad el. Ez a „tökéletes olvadás” nem a véletlen műve, hanem egy gondosan megtervezett kémiai folyamat eredménye, amelynek kulcsszereplői az emulgeálószerek.
A sajt alapvetően egy komplex rendszer, amely zsírgömböcskékből és egy kazein nevű fehérjéből álló hálóból épül fel. Amikor egy hagyományos sajtot hevítenek, ez a fehérjeháló megbomlik és összehúzódik, kipréselve magából a zsírt. Ezért válik a pizza tetején lévő mozzarella nyúlóssá, a cheddar pedig olajossá. Az amerikai sajt gyártása során azonban egy kulcsfontosságú összetevőt, úgynevezett emulgeáló sót adnak a keverékhez. A leggyakrabban használt ilyen sók a nátrium-citrát, a kálium-foszfát vagy a nátrium-polifoszfát.
Hogyan működnek ezek az anyagok? A kazein fehérjék kalciumionokkal vannak összekapcsolva, ami egy erős, stabil hálót hoz létre. Az emulgeáló sók lényegében „ellopják” ezeket a kalciumionokat a kazein molekuláktól, és helyettesítik őket nátriumionokkal. Ez a csere fellazítja a fehérjehálót, és a kazein molekulákat sokkal vízoldékonyabbá teszi. Ennek eredményeként a fehérjék nem húzódnak össze hevítéskor, hanem egyenletesen eloszlanak a zsírcseppek körül, létrehozva egy stabil emulziót. Ez a stabil emulzió az, ami lehetővé teszi, hogy az amerikai sajt sima, homogén szósszá olvadjon anélkül, hogy a zsír és a fehérje szétválna.
A nátrium-citrát annyira hatékony, hogy a modern konyhaművészetben (molecular gastronomy) is használják, hogy bármilyen kemény sajtból tökéletesen olvadó sajtszószt készítsenek, egyszerűen a reszelt sajthoz és egy kis folyadékhoz keverve.
Ez a kémiai bravúr teszi az amerikai sajtot ideális választássá olyan ételekhez, mint a cheeseburger, ahol a cél egyenletes, ragacsos bevonatot képezni a húspogácsán, vagy a grillezett sajtos szendvics, ahol a krémes, folyós töltelék a lényeg. Bár a sajtkedvelők gyakran kritizálják a feldolgozott sajt ízének egyszerűségét, annak texturális tulajdonságai és olvadási képességei vitathatatlanul egyedülállóak, és egy tudatosan megtervezett élelmiszer-technológiai innováció eredményei.
Szerepet játszott az űrversenyben is
Az amerikai sajt története nemcsak a Földön, hanem a csillagok között is íródott. A hidegháború idején, az űrverseny csúcspontján a NASA tudósainak és táplálkozási szakértőinek olyan élelmiszereket kellett kifejleszteniük, amelyek megfelelnek az űrutazás extrém körülményeinek. Az űrhajósok étrendjének könnyűnek, kompaktnek, táplálónak, hosszú eltarthatóságúnak és minimális előkészítést igénylőnek kellett lennie. Ebben a kontextusban a feldolgozott sajt ideális jelöltnek bizonyult.
A Kraft pasztőrözött feldolgozott sajtja, különösen a kenhető változata, több korai amerikai űrprogramban is helyet kapott az asztronauták menüjében, beleértve a Gemini és az Apollo küldetéseket is. A termék számos előnnyel bírt: nem igényelt hűtést, ami kritikus volt a korabeli űrhajók korlátozott kapacitása miatt. A tubusos vagy kis fóliacsomagolású kiszerelés könnyen kezelhető volt a súlytalanság állapotában, megakadályozva a morzsák és ételdarabkák szétrepülését, amelyek kárt tehettek volna az érzékeny műszerekben. Emellett a sajt magas zsír- és fehérjetartalma értékes kalóriaforrást biztosított az űrhajósok számára a megterhelő küldetések során.
Az űrhajósok számára készített ételeket gyakran dehidratálták vagy speciális bevonattal látták el. A kenhető sajt egyike volt azon kevés „normálisabb” állagú élelmiszereknek, amelyeket az űrhajósok fogyaszthattak. Gyakran kekszekre vagy kenyérre kenték, hogy ízletesebbé és változatosabbá tegyék az egyébként monoton étrendet. Az Apollo 11 legénysége, az első emberek, akik a Holdra léptek, szintén vittek magukkal feldolgozott sajtkrémet. A menüjükön szerepelt például „sajtkrém szendvics”, amely két szelet kenyérből és a közéjük kent sajtból állt, speciálisan csomagolva.
Ez a tény rávilágít az amerikai sajt egy másik, kevésbé ismert arcára. Nem csupán egy olcsó, kényelmi termék, hanem egy olyan élelmiszer-technológiai vívmány, amely elég megbízhatónak és stabilnak bizonyult ahhoz, hogy az emberiség egyik legnagyobb kalandjának, a világűr meghódításának részese legyen. A praktikum és a tartósság, amelyek a földi konyhákban népszerűvé tették, az űrben szó szerint életbevágó tulajdonságokká váltak.
Technikailag egy „újrahasznosított” termék
Az amerikai sajt születésének egyik mozgatórugója a pazarlás csökkentése volt. A 20. század elején a sajtkészítés és -kereskedelem során jelentős mennyiségű sajt ment veszendőbe. A nagy sajtkerekek vágásakor keletkező nyesedékek, a szabálytalan formájú vagy esztétikailag hibás darabok, valamint a rövidebb eltarthatóságú, de még fogyasztható sajtok gyakran eladhatatlanná váltak. Ezek a „hulladékok” komoly gazdasági terhet jelentettek a gyártóknak és a kereskedőknek.
James L. Kraft zsenialitása abban rejlett, hogy meglátta a lehetőséget ebben a problémában. Az általa kifejlesztett eljárás tökéletes módszert kínált ezeknek a maradék sajtoknak a megmentésére és újrahasznosítására. A folyamat lényege, hogy különböző típusú és korú sajtokat – jellemzően cheddart, colbyt és más félkemény sajtokat – összegyűjtenek, majd ledarálnak. Ezeket a darálékokat ezután összeolvasztják, és hozzáadják az emulgeáló sókat, a színezéket és egyéb ízesítőket.
Ez a módszer lehetővé tette a gyártók számára, hogy a kevésbé tökéletes, de minőségileg még megfelelő sajtdarabokat egy új, egységes és piacképes termékké alakítsák. Egy fiatalabb, enyhébb ízű sajtot keverhettek egy érettebb, erősebb ízűvel, hogy egy kiegyensúlyozott, konzisztens ízprofilt hozzanak létre, amely minden gyártási tételben ugyanolyan volt. Ez a konzisztencia óriási előnyt jelentett a hagyományos sajtokkal szemben, amelyek íze és állaga szezontól, tejminőségtől és érlelési időtől függően változhatott.
Lényegében az amerikai sajt egy korai példája volt az élelmiszeripari „upcycling”-nak: egy alacsonyabb értékű melléktermékből egy magasabb értékű, új terméket hoztak létre.
Bár ma már a legtöbb nagy gyártó kifejezetten a feldolgozott sajt előállításához készít sajtot, és nem csupán maradékokat használ fel, az alapelv ugyanaz maradt. Az eljárás lehetővé teszi a nyersanyagok maximális kihasználását és egy rendkívül stabil, kiszámítható végtermék létrehozását. Ez a gazdasági és logisztikai hatékonyság az egyik fő oka annak, hogy az amerikai sajt ilyen olcsó és széles körben elérhető tudott maradni az évtizedek során. Ez a „újrahasznosított” eredet egy lenyűgöző példája annak, hogyan formálhatja a gazdasági kényszer az élelmiszer-innovációt.
A szabadalom nem a sajtra, hanem az eljárásra vonatkozott
Gyakori tévhit, hogy James L. Kraft magát az „amerikai sajtot” szabadalmaztatta, mintha egy teljesen új ételt talált volna fel. A valóság ennél árnyaltabb és technikailag sokkal érdekesebb. Kraft 1916. június 13-án bejegyzett amerikai szabadalma (U.S. Patent 1,186,524) nem egy konkrét receptre vagy termékre, hanem egy eljárásra vonatkozott. A szabadalom címe: „Process of Sterilizing Cheese and an Improved Product Produced by Such Process” (Eljárás sajt sterilizálására és az eljárással előállított továbbfejlesztett termék).
A dokumentum részletesen leírja azt a forradalmi módszert, amellyel a sajtot tartósítani lehet. A kulcslépések a következők voltak:
- A sajtot apróra kell vágni vagy darálni.
- Ezt követően körülbelül 79 Celsius-fok (175 Fahrenheit-fok) hőmérsékletre kell hevíteni, és folyamatosan keverni kell, amíg folyékony, homogén állagot nem kap.
- A folyékony sajtot légmentesen záródó edényekbe (például konzervdobozokba) kell tölteni, amíg még forró.
A szabadalom lényege a pasztőrözési folyamat alkalmazása volt a sajtra. Ez a hőkezelés megállította az érlelési folyamatot, elpusztította a romlást okozó baktériumokat és enzimeket, és megakadályozta a penészedést. Ennek eredményeképpen a sajt „határozatlan ideig megőrizhető anélkül, hogy a minősége romlana”, ahogy a szabadalom fogalmaz. Ez óriási áttörést jelentett egy olyan korban, amikor a hűtés még nem volt általános.
A dokumentum azt is kiemeli, hogy az eljárás során a sajt különböző fajtáit és korú tételeit össze lehet keverni, hogy egyenletes ízt és minőséget érjenek el. Bár a szabadalom még nem tesz explicit említést az emulgeáló sókról, amelyek később a termék kulcsfontosságú összetevőivé váltak, az alapötlet – a sajt olvasztása és hőkezelése a tartósítás érdekében – már itt megszületett. Későbbi szabadalmak finomították a folyamatot, bevezetve a nátrium-foszfát és más emulgeálószerek használatát a textúra javítása érdekében.
Ez a megkülönböztetés fontos, mert rávilágít arra, hogy Kraft innovációja nem annyira kulináris, mint inkább technológiai jellegű volt. Nem egy új sajtfajtát hozott létre, hanem egy módszert talált ki a meglévő sajtok átalakítására és tartósítására. Ez a folyamat-orientált gondolkodás alapozta meg a modern élelmiszer-feldolgozó ipar számos későbbi fejlesztését, és tette a Kraftot egy globális élelmiszeripari óriássá.
Létezik egy „sajthierarchia”, és az amerikai sajt több szinten is játszik
Ahogy korábban említettük, az FDA szigorúan szabályozza, hogy mit lehet sajtnak nevezni. Ezek a szabályok egyfajta hierarchiát hoznak létre a feldolgozott sajttermékek között, amely a valódi sajt tartalmán, a nedvességtartalmon és a tejzsírtartalmon alapul. A fogyasztók számára ezek a különbségek gyakran alig észrevehetők, de a címkén szereplő megnevezés sokat elárul a termék összetételéről. Ismerjük meg ezt a hierarchiát, a „legsajtosabbtól” a legkevésbé „sajtosig”.
| Megnevezés (angolul) | Megnevezés (magyarul) | Minimális sajttartalom | Maximális nedvességtartalom | Minimális tejzsírtartalom | Jellemzők |
|---|---|---|---|---|---|
| Pasteurized Process Cheese | Pasztőrözött feldolgozott sajt | 100% (a sajtkomponensre vetítve, ami a termék min. 51%-a) | ~40% | ~23% | A „legsajtosabb” kategória. Keményebb, jobban szeletelhető. Ízében közelebb áll az eredeti sajthoz. |
| Pasteurized Process Cheese Food | Pasztőrözött feldolgozott sajtkészítmény | Legalább 51% | ~44% | ~23% | A leggyakoribb típus, ide tartozik a legtöbb szeletelt „amerikai sajt”. Lágyabb, krémesebb, olcsóbb. Tartalmazhat tejsavó-koncentrátumot, tejet, zsírtalan tejport. |
| Pasteurized Process Cheese Spread | Pasztőrözött feldolgozott sajtkrém | Legalább 51% | 44% – 60% | ~20% | A legmagasabb nedvességtartalom miatt kenhető állagú. Gyakran dobozban vagy üvegben kapható. Íze általában enyhébb. |
A táblázatból jól látszik, hogy ahogy haladunk lefelé a listán, a termék egyre több „nem sajt” összetevőt (főként vizet) tartalmaz, és egyre távolabb kerül az eredeti alapanyagtól. A „Pasteurized Process Cheese”, mint például a Velveeta tömb, a legmagasabb minőségű a feldolgozott kategóriában. A legtöbb szupermarketben kapható, egyenként csomagolt szelet, mint a Kraft Singles, a „Cheese Food” kategóriába tartozik. A kenhető sajtok, mint a Cheez Whiz, pedig a „Cheese Spread” kategóriát képviselik.
Ez a finom, de fontos megkülönböztetés segít megérteni, miért van különbség az egyes termékek íze, állaga és ára között. Míg az egyik termék még viszonylag közel áll a sajthoz, a másik már inkább egy sajtízű krém. Ez a jogi és technológiai hierarchia egy rejtett világot tár fel a szupermarketek hűtőpultjában, ahol az „amerikai sajt” nem egyetlen terméket, hanem egy egész termékcsaládot jelöl.
Kulináris megvetése ellenére kulturális ikon
A gasztronómia világában kevés élelmiszer vált ki annyi vitát és polarizációt, mint az amerikai sajt. A sajtkészítők, a séfek és az ínyencek gyakran lenézően nyilatkoznak róla, „műanyagnak”, „gumisajtnak” vagy egyszerűen csak „nem igazi sajtnak” titulálva. Kritizálják egyszerű, egydimenziós ízét, a hagyományos sajtok komplexitásának hiányát és a feldolgozott jellegét. Mégis, ez a megvetés éles ellentétben áll az amerikai sajt mélyen beágyazott helyével az amerikai kultúrában és konyhában.
Az amerikai sajt a komfortételek (comfort food) királya. Elválaszthatatlan része a három legikonikusabb amerikai ételnek: a klasszikus cheeseburgernek, a ropogósra sült grillezett sajtos szendvicsnek (grilled cheese) és a krémes sajtos makaróninak (macaroni and cheese). Ezekben az ételekben nem a sajt komplex íze a lényeg, hanem a textúrája: a tökéletes, ragacsos, nyúlós olvadás, amely összeköti az összetevőket és egyfajta nosztalgikus, megnyugtató élményt nyújt. Egyetlen kézműves sajt sem képes reprodukálni azt a selymes bevonatot, amit egy szelet amerikai sajt képez a forró húspogácsán.
A népszerűsége a hozzáférhetőségében és a demokratikus jellegében is rejlik. Olcsó, mindenhol kapható, és rendkívül egyszerűen használható. Nem igényel szakértelmet, nem kell reszelni, és a gyerekek is szeretik. A 20. század közepén, a külvárosok és a gyorséttermek terjedésével az amerikai sajt a modern, kényelmes életmód szimbólumává vált. A háziasszonyok számára gyors és egyszerű megoldást kínált, a feltörekvő gyorsétterem-láncok, mint a McDonald’s, pedig a cheeseburger révén tették világszerte ismertté.
Az amerikai sajt kulturális jelentősége túlmutat a konyhán. A popkultúrában is gyakran megjelenik, mint az egyszerűség, a nosztalgia vagy éppen az amerikai hétköznapok szimbóluma. Bár a gasztronómiai forradalom és a kézműves termékek iránti növekvő érdeklődés kihívást jelentett a dominanciájára, az amerikai sajt továbbra is rendíthetetlenül népszerű. Sokan, akik napközben kézműves Gruyère-t kóstolgatnak, otthon titokban mégis egy klasszikus, amerikai sajttal készült grillezett szendvicsre vágynak. Ez a kettősség teszi igazán lenyűgözővé: egy termék, amelyet a szakma megvet, de a nép imád.
Az egyenkénti csomagolás önmagában is technológiai csoda volt
Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy az amerikai sajtot vékony szeletekre vágva, egyenként, átlátszó műanyag fóliába csomagolva vásároljuk meg. Ez a kiszerelés rendkívül kényelmes, hiszen a szeletek nem ragadnak össze, és könnyen, higiénikusan kezelhetők. Azonban ez a látszólag egyszerű csomagolás a maga idejében egy komoly élelmiszer-technológiai és gépészeti innováció eredménye volt.
A Kraft cég már az 1930-as évektől kezdve árult szeletelt feldolgozott sajtot, de a kezdeti időkben a szeletek egyetlen tömbben voltak, és hajlamosak voltak összeragadni, ami megnehezítette a szétválasztásukat. A probléma megoldására a Kraft mérnökei évtizedeken át dolgoztak. A kihívás az volt, hogy egy olyan gépsort fejlesszenek ki, amely képes a forró, folyékony sajtot egyenletes vastagságú szalaggá formálni, azt pontosan szeletekre vágni, majd minden egyes szeletet azonnal becsomagolni anélkül, hogy a sajt a csomagoláshoz vagy a gépekhez tapadna.
Az áttörést egy Norman Kraft (aki nem állt rokonságban a cégalapítóval) nevű mérnök vezette csapat érte el. A megoldás egy folyamatos gyártósor volt, ahol a pasztőrözött, olvadt sajtot két hűtött, rozsdamentes acél henger közé öntötték. A hengerek lehűtötték és megszilárdították a sajtot egy vékony, folyamatos szalaggá. Ezt a szalagot ezután egy speciális, tapadásmentes bevonattal ellátott műanyag fóliára terítették, majd egy másik fóliaréteget helyeztek a tetejére. Végül egy vágómechanizmus a „szendvicset” pontos méretű négyzetekre vágta, és a széleket lezárta, létrehozva az egyenként csomagolt szeleteket.
A Kraft DeLuxe Process Slices néven 1950-ben piacra dobott termék azonnali siker lett. A háziasszonyok imádták a kényelmet, a gyorséttermek számára pedig forradalmasította a szendvicskészítést, drámaian felgyorsítva a cheeseburgerek előállítását. A szabadalmat az eljárásra 1956-ban jegyezték be. Ez az innováció nemcsak a Kraft piaci pozícióját erősítette meg, hanem örökre megváltoztatta a fogyasztók sajthoz való viszonyát, a kényelmet és a gyorsaságot helyezve előtérbe. Az egyenként csomagolt szelet, a „single”, az amerikai sajt szinonimájává vált, és egyben a 20. századi élelmiszeripar egyik legmeghatározóbb csomagolástechnikai vívmánya lett.
