A paradicsom, ez a vibráló színű, lédús gyümölcs, ma már a világkonyha megkerülhetetlen alapanyaga, a kertek és konyhák kedvence. Nehéz elképzelni az olasz tésztaszószokat, a spanyol gazpachót, a magyar lecsót vagy az amerikai ketchuput nélküle. Pedig a paradicsom története korántsem egyenes vonalú diadalmenet; évszázadokon át tartó utazás, tévhitekkel és kulturális ellenállással tarkítva, mire az ősi perui gyomnövényből globális szupersztárrá vált. Ez a cikk a paradicsom rejtélyes eredetétől a modern kori népszerűségéig követi nyomon a Solanum lycopersicum lenyűgöző történetét.
Az ősök nyomában: A paradicsom botanikai eredete és vadon élő fajai
A paradicsom (Solanum lycopersicum) a burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozik, egy rendkívül sokszínű növénycsaládba, amely számos ismert növényt foglal magában, például a burgonyát, a paprikát, a padlizsánt és a dohányt. A paradicsom eredeti otthona Dél-Amerika, azon belül is az Andok hegyvidéki régiói, különösen a mai Peru, Ecuador és Chile területei. Itt élnek ma is a paradicsom vadon élő rokonai, a vadparadicsom fajok, amelyek kulcsfontosságúak a növény genetikai örökségének megértésében.
Ezek a vadon élő fajok, mint például a Solanum pimpinellifolium (közismert nevén „ribizli paradicsom”), apró, gyakran borsó nagyságú bogyókat teremnek. Ezek a bogyók sokszor savanykásak vagy keserűek, és messze állnak attól az édes, lédús íztől, amit a mai kultúrparadicsomoktól elvárunk. A vadon élő változatok azonban rendkívül ellenállóak a betegségekkel és kártevőkkel szemben, valamint a szélsőséges időjárási körülményekkel szemben is. Ez a rezisztencia a mai nemesítési programok számára is felbecsülhetetlen értékű genetikai forrást jelent.
Az Andok régiója egyedülálló biodiverzitásáról ismert, ahol a magassági különbségek és az éghajlati viszonyok sokfélesége ideális feltételeket teremtett számos növényfaj, köztük a paradicsom fejlődéséhez. A vadon élő paradicsomok elszórva találhatók meg a hegyoldalakon, patakpartokon és erdőszéleken, gyakran mint jelentéktelennek tűnő gyomnövények.
A paradicsom domesztikációjának első lépései valószínűleg a vadon élő fajok gyűjtésével és az ízletesebb egyedek szelektálásával kezdődtek. Ez egy hosszú és fokozatos folyamat volt, amely során az emberi beavatkozás, ha kezdetlegesen is, de elkezdte formálni a növényt. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a vadon élő fajok rendkívül gazdag genetikai anyaggal rendelkeznek, ami a mai termesztett fajtákban már csak töredékében van jelen, éppen a szelektív nemesítés miatt.
A domesztikáció első lépései: Az ősi Peru és Mexikó szerepe
Bár a paradicsom vadon élő ősei Dél-Amerikában találhatók, a domesztikáció, vagyis a vad növényből termesztett kultúrnövénnyé alakítás döntő lépése valószínűleg egy másik régióban, Mezoamerikában, a mai Mexikó területén zajlott le. Ez a földrajzi távolság és az események sorrendje évtizedekig vita tárgyát képezte a botanikusok és történészek körében.
A legelfogadottabb elmélet szerint a vadon élő, apró bogyójú paradicsomfajok, valószínűleg a Solanum pimpinellifolium vagy egy nagyon hasonló faj, valamilyen módon eljutottak Dél-Amerikából Mezoamerikába. Ez a vándorlás történhetett madarak által, amelyek a magokat szétszórták, vagy akár ősi emberi vándorlások során, amikor a növényt esetleg véletlenül vagy szándékosan magukkal vitték. Mezoamerikában, ahol már virágzó mezőgazdasági kultúrák léteztek, ideális körülmények alakultak ki a növény tudatos termesztésére és fejlesztésére.
Az aztékok és a maják kulcsszerepet játszottak a paradicsom domesztikációjában. Ők voltak azok, akik évszázadokon át tartó szelekcióval és termesztéssel fokozatosan nagyobbá, édesebbé és kevésbé keserűvé tették a gyümölcsöt. Az azték nyelvben a paradicsomot „xitomatl„-nak nevezték, ami a „kövér víz” vagy „kövér gyümölcs” jelentésű „tomatl” szóból ered. A mai spanyol „tomate” szó is innen származik, és ez terjedt el később a világ számos nyelvében.
A domesztikáció során az ősi termesztők tudatosan válogatták azokat a növényeket, amelyek nagyobb, ízletesebb termést hoztak, és amelyek jobban alkalmazkodtak a termesztett környezethez. Ez a folyamat nemcsak a gyümölcs méretét és ízét változtatta meg, hanem a növény morfológiáját is, például a termés elhelyezkedését és a növekedési habitust. A paradicsom ekkor vált az azték és maja étrend fontos részévé, amelyet frissen fogyasztottak, szószokba tettek, és más ételek kiegészítőjeként használtak.
A xitomatl nem csupán élelmiszer volt; az ősi kultúrákban gyakran tulajdonítottak neki gyógyító vagy akár afrodiziákum hatást is. Jelentős szerepet játszott a helyi gasztronómiában és a mindennapi életben, megalapozva ezzel a későbbi globális sikerét. Ez a mezoamerikai örökség létfontosságú ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutott el a vadon élő, jelentéktelennek tűnő növény a mai, széles körben elterjedt és kedvelt formájáig.
Az Újvilágból az Óvilágba: A spanyol hódítók és a paradicsom utazása
A paradicsom történetének következő nagy fejezete a 16. században kezdődött, amikor az európai felfedezők és hódítók megérkeztek az Újvilágba. Hernán Cortés és csapatai Mexikó meghódítása során találkoztak először a domesztikált paradicsommal az azték piacokon. A spanyolok, akik mindig nyitottak voltak az új élelmiszerek és növények iránt, gyorsan felismerték a xitomatl potenciálját.
Az első írásos említések egyike Bernardino de Sahagún ferences misszionáriustól származik, aki az aztékok kultúrájáról és szokásairól írt. Ő részletesen leírta a helyi növényeket, köztük a paradicsomot is. A spanyol konkvisztádorok és a misszionáriusok voltak azok, akik a paradicsom magjait először elvitték Európába, elsősorban Spanyolországba és Portugáliába, valószínűleg az 1520-as és 1530-as években.
Európában azonban a paradicsom kezdeti fogadtatása korántsem volt egyöntetűen pozitív. A növény a burgonyafélék családjába tartozik, amely számos mérgező fajt is magában foglal (például a nadragulya vagy a maszlag). Ez a rokonság, valamint az, hogy a paradicsom levelei és szára valóban tartalmaznak enyhén mérgező alkaloidokat, gyanakvást szült. Sokan úgy vélték, hogy a gyümölcse is mérgező, különösen az északiabb országokban.
A paradicsomot gyakran csak dísznövényként termesztették, kertekben, üvegházakban, egzotikus kuriózumként csodálták, de nem fogyasztották. Egyes helyeken „szerelmi almának” nevezték, valószínűleg afrodiziákum tulajdonságokat tulajdonítva neki, vagy csak a gyümölcs élénk, vonzó színe miatt. Olaszországban a „pomo d’oro„, azaz „arany alma” elnevezés ragadt rá, utalva a korai fajták sárgás színére.
Az aggodalmakat tovább fokozta, hogy a gazdagabb európaiak ólomtartalmú tányérokból ettek. A paradicsom savassága reakcióba lépett az ólommal, és ólommérgezést okozott, ami természetesen a paradicsomnak tulajdonítottak, nem pedig az étkészletnek. Ez a tévhit hosszú időre megbélyegezte a gyümölcsöt, és hozzájárult ahhoz, hogy évszázadokig csak lassan terjedt el az európai konyhákban.
Spanyolországban és Olaszországban azonban a paradicsom gyorsabban talált utat az asztalokra. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy ezekben a mediterrán országokban az éghajlat jobban kedvezett a termesztésének, és a helyi konyhaművészet nyitottabb volt az új ízekre. Az első receptek a 17. században jelentek meg, jelezve, hogy a paradicsom lassan, de biztosan elkezdte beverekedni magát az európai gasztronómiába.
Az európai hódítás: A paradicsom útja az asztalra

Miután a paradicsom megérkezett Európába, útja az asztalokra korántsem volt egyenletes. A kontinens déli és északi részei eltérő módon viszonyultak ehhez az Újvilági újdonsághoz, és a növény igazi áttörése csak évszázadokkal később következett be.
Olaszország: A paradicsom igazi otthona Európában
Ha van ország, amelynek konyhája szinte elképzelhetetlen a paradicsom nélkül, az Olaszország. A „pomo d’oro” itt találta meg igazi otthonát. Bár a 16. században érkezett, széles körű elterjedése és kulináris integrációja a 17. és 18. században gyorsult fel. A mediterrán éghajlat ideális volt a termesztéséhez, és az olasz konyha, amely már ekkor is hangsúlyozta a friss, helyi alapanyagokat, nyitott volt az új ízekre.
A paradicsom forradalmasította az olasz gasztronómiát. A nápolyi pizza, a tésztaszószok, a minestrone leves – mindezek a ma ikonikus ételek elképzelhetetlenek lennének nélküle. Az első írásos recept, amely paradicsomot tartalmazott, egy nápolyi szakácskönyvben jelent meg 1692-ben. A 18. századra a paradicsomszósz már alapvetővé vált, különösen Dél-Olaszországban, ahol a szegényebb rétegek étrendjének fontos részét képezte. Különböző fajták, mint a híres San Marzano vagy a Roma, kifejezetten az olasz konyha igényeire lettek nemesítve, vastag húsukkal és alacsony víztartalmukkal ideálisak szószokhoz és konzervekhez.
Franciaország: A „pomme d’amour” és a fokozatos elfogadás
Franciaországban a paradicsom, amelyet „pomme d’amour„-nak, azaz „szerelmi almának” neveztek, sokáig inkább dísznövényként funkcionált. A 18. század végéig elsősorban kertekben és üvegházakban csodálták, de ritkán került az asztalra. Az elfogadás lassú volt, de a déli régiókban, mint például Provence-ban, ahol az éghajlat hasonlóan mediterrán, a paradicsom hamarabb beépült a helyi étrendbe. A francia forradalom után, a regionalista konyha erősödésével, a paradicsom fokozatosan utat talált a francia konyhaművészetbe is, különösen a ratatouille és más zöldséges ételek révén.
Anglia: A „mérgező bogyó” hírneve
Angliában a paradicsom sorsa még nehezebb volt. A „mérgező bogyó” hírneve itt különösen erősen tartotta magát. A 16. században érkezett, de a 18. század végéig alig fogyasztották. Botanikusok és orvosok igyekeztek eloszlatni a tévhiteket, de a közvélemény ellenállása makacs volt. Csak a 19. században, az olasz és francia konyha angliai terjedésével, valamint az üvegházi termesztés fejlődésével kezdett a paradicsom elfogadottá válni, először a felsőbb osztályok körében, majd fokozatosan a szélesebb lakosság körében is.
Észak-Európa és Kelet-Európa: Üvegházi termesztés és lassabb terjedés
Az északi és kelet-európai országokban, ahol az éghajlat kevésbé kedvezett a paradicsom szabadföldi termesztésének, a növény terjedése még lassabb volt. Itt az üvegházi termesztés fejlődése játszott kulcsszerepet az elterjedésében. A 19. században, a gőzfűtéses üvegházak megjelenésével vált lehetővé a paradicsom nagyobb léptékű termesztése hidegebb éghajlaton is. Kelet-Európában, így az Osztrák-Magyar Monarchiában is, a paradicsom viszonylag későn, a 18. század végétől kezdett el megjelenni, és csak a 19. században vált igazán népszerűvé.
Az Osztrák-Magyar Monarchia és a magyar konyha
A paradicsom a magyar konyhába is viszonylag későn, az olasz és balkáni hatásokkal együtt szivárgott be. Kezdetben „törökpaprika” vagy „paradicsom alma” néven emlegették. A 19. században vált igazán népszerűvé, különösen a dél-magyarországi régiókban, ahol a meleg éghajlat kedvezett a termesztésének. A paradicsom gyorsan megtalálta a helyét a magyar gasztronómiában, gyakran a paprikával párhuzamosan, vagy azzal együtt alkalmazva. A lecsó, a paradicsomos káposzta, a paradicsomos húsgombóc – mind olyan ételek, amelyek a magyar konyha ikonikus részévé váltak, bizonyítva a paradicsom sikeres integrációját.
A paradicsom európai hódítása tehát egy hosszú és rögös út volt, tele tévhitekkel és ellenállással. De az íze, sokoldalúsága és táplálkozási értéke végül minden akadályt leküzdött, és a növény elfoglalta méltó helyét a világkonyhában.
A paradicsom visszatér az Újvilágba: Észak-Amerika és a globális terjedés
Furcsa paradoxon, de a paradicsom, miután Dél-Amerikából Mezoamerikába, majd onnan Európába vándorolt, végül az európai telepesekkel tért vissza az amerikai kontinensre, ezúttal Észak-Amerikába. Itt azonban hasonlóan nehézkesen indult az elfogadása, mint Európa északi részein.
Az első európai telepesek, akik a 17. és 18. században érkeztek Észak-Amerikába, a paradicsomot dísznövényként vagy kuriózumként ismerték Európából. A „mérgező gyümölcs” mítosza itt is erősen tartotta magát, sőt, még tovább erősödött. Sokan úgy gondolták, hogy a paradicsom fogyasztása őrületet vagy halált okoz. Emiatt a növényt gyakran csak kertekben termesztették, de a termését nem fogyasztották.
Az egyik legfontosabb alakja a paradicsom népszerűsítésének az Egyesült Államokban Thomas Jefferson volt. Az amerikai elnök és szenvedélyes kertész a 18. század végén és a 19. század elején Franciaországból hozott magokat, és termesztette a paradicsomot monticellói birtokán. Nemcsak termesztette, hanem fogyasztotta is, és igyekezett meggyőzni kortársait a gyümölcs biztonságosságáról és ízéről. Bár Jefferson befolyása jelentős volt, a paradicsom széles körű elfogadása még váratott magára.
A 19. század első felében a paradicsom fokozatosan kezdett bekerülni az amerikai étrendbe. Az olasz bevándorlók, akik magukkal hozták kulináris hagyományaikat, nagyban hozzájárultak a paradicsom népszerűsítéséhez. Az 1820-as és 1830-as évektől kezdve egyre több amerikai szakácskönyvben jelentek meg paradicsomos receptek, jelezve, hogy a gyümölcs lassan, de biztosan teret nyer.
Az igazi áttörést az 1800-as évek közepén hozta el a konzervgyártás fejlődése. A paradicsom rendkívül alkalmas volt konzerválásra, és a paradicsomkonzervek, -szószok és a ketchup gyorsan elterjedtek. Ez lehetővé tette, hogy a paradicsom egész évben elérhető legyen, és könnyen beépíthető legyen a mindennapi ételekbe. Az ipari termesztés és feldolgozás robbanásszerűen növelte a paradicsom iránti keresletet és kínálatot.
A 20. századra a paradicsom az Egyesült Államok egyik legfontosabb mezőgazdasági terményévé vált. A Kaliforniában és Floridában működő hatalmas farmok biztosították a bőséges ellátást. Az amerikai konyha számos ikonikus étele, mint például a hamburger, a hot dog vagy a pizza, elképzelhetetlen nélküle. A paradicsom globális terjedése ezen a ponton érte el a csúcspontját, amikor az Újvilágban is teljes mértékben elfogadottá vált, és onnan kiindulva tovább hódította a világ piacait.
A paradicsom története Észak-Amerikában jól példázza, hogyan változhat egy növény megítélése az idők során, és hogyan válhat egy korábban gyanakvással fogadott gyümölcs a mindennapi étrend alapvető részévé a kulturális és technológiai fejlődés hatására.
A modern paradicsom: Fajtanemesítés és termesztési kihívások
A paradicsom globális népszerűségével párhuzamosan a 20. században hatalmas fejlődésen ment keresztül a fajtanemesítés és a termesztési technológiák terén. A cél egyértelmű volt: növelni a hozamot, javítani a betegség-ellenállóságot, és optimalizálni a gyümölcsöt a hosszú távú szállításra és a gépi betakarításra.
A modern nemesítés egyik fő iránya a betegség-ellenállóság fokozása volt. A paradicsomnövényeket számos gomba, vírus és baktérium támadhatja meg, amelyek hatalmas terméskiesést okozhatnak. A kutatók olyan fajtákat fejlesztettek ki, amelyek ellenállóak például a fuzáriummal, a verticilliummal vagy a dohány mozaikvírussal szemben. Ez jelentősen csökkentette a növényvédő szerek használatának szükségességét és stabilizálta a termést.
A szállítási alkalmasság is kiemelt szemponttá vált. A távoli piacokra történő szállítás miatt olyan paradicsomfajtákra volt szükség, amelyek keményebbek, vastagabb héjúak és lassabban romlanak. Ez gyakran a gyümölcs textúrájának és ízének rovására ment. A modern, ipari paradicsomok sokszor kevésbé lédúsak, kevésbé aromásak, mint a régi, hagyományos fajták, mivel a nemesítés során az elsődleges szempont a tartósság és a mechanikai ellenállás volt.
Ez a folyamat vezetett a „ízvesztés” jelenségéhez, amelyre sok fogyasztó panaszkodik a mai, szupermarketekben kapható paradicsomok esetében. A nemesítők a gyümölcs méretére, színére és egységes érésére koncentráltak, miközben az ízért felelős vegyületek (cukrok, savak, illóanyagok) aránya háttérbe szorult.
Ennek ellensúlyozására az utóbbi évtizedekben újjáéledt az érdeklődés a hagyományos, vagy „örökölt” (heirloom) paradicsomfajták iránt. Ezek a fajták gyakran rendszertelen alakúak, változatos színűek és kevésbé ellenállóak a betegségekkel szemben, de kivételes ízvilággal és aromával rendelkeznek. A bio- és kézműves paradicsommozgalmak egyre inkább előtérbe helyezik ezeket a régi fajtákat, és a fogyasztók is hajlandóak többet fizetni a jobb minőségű, ízletesebb gyümölcsért.
A termesztési technológiák is forradalmasodtak. A üvegházi termesztés, különösen a hidropónia (talaj nélküli termesztés tápoldatban), lehetővé teszi a paradicsom termesztését ellenőrzött körülmények között, függetlenül az éghajlattól. Ez biztosítja az egész éves ellátást és optimalizálja a termés mennyiségét. Az automatizált öntözőrendszerek, a fény- és hőmérséklet-szabályozás mind hozzájárulnak a hatékonyabb termesztéshez.
A génmódosított paradicsom is megjelent a színen. A legismertebb példa a Flavr Savr paradicsom volt, amelyet 1994-ben engedélyeztek az Egyesült Államokban. Ezt a fajtát úgy módosították, hogy lassabban puhuljon meg, ezzel növelve az eltarthatóságát. Bár tudományosan biztonságosnak ítélték, a fogyasztók ellenállása és a génmódosított élelmiszerekkel kapcsolatos általános aggodalmak miatt végül kivonták a piacról. Ez az eset rávilágított a fogyasztói preferenciák és az etikai megfontolások fontosságára a tudományos fejlődéssel szemben.
A modern paradicsomtermesztés tehát egy komplex egyensúlyozó aktus a hozam, az ellenállóság, a szállítási alkalmasság és az íz között. A jövő valószínűleg a technológia és a hagyományos nemesítés ötvözésében rejlik, hogy olyan paradicsomokat termesszünk, amelyek egyszerre hatékonyak, fenntarthatóak és ízletesek.
A paradicsom a gasztronómiában és a kultúrában
A paradicsom globális utazása nemcsak botanikai és gazdasági szempontból érdekes, hanem kulináris és kulturális szempontból is rendkívül gazdag. Mára a világkonyha egyik legfontosabb alapanyagává vált, számtalan formában és ételben használva.
A paradicsom, mint alapvető hozzávaló
A paradicsom rendkívül sokoldalú. Fogyasztható frissen, salátákban, szendvicsekben, vagy főzve, sütve, grillezve. A belőle készült szószok, levesek, pürék, konzervek és levek a világ minden táján népszerűek. Gondoljunk csak a klasszikus olasz paradicsomszószra, amely a tésztaételek és pizzák alapja, vagy a spanyol gazpachóra, a frissítő hideg paradicsomlevesre. Mexikóban a salsa és a guacamole elengedhetetlen része, Indiában pedig számos curry és chutney alapja.
A magyar konyhában is mélyen gyökerezik a paradicsom. A lecsó, a paradicsomos káposzta, a paradicsomos húsgombóc, a gulyásleves és a pörkölt szinte elképzelhetetlen nélküle. A friss paradicsom a nyári saláták és a reggeli szendvicsek elengedhetetlen kelléke. A paradicsomlé, a passzírozott paradicsom és a paradicsompüré a téli hónapokban is biztosítja a nyár ízeit.
Ország | Ikonikus paradicsomos ételek |
---|---|
Olaszország | Pizza, tésztaszószok (Marinara, Bolognese), Caprese saláta |
Spanyolország | Gazpacho, Pan con tomate, Paella |
Mexikó | Salsa, Pico de gallo, Huevos rancheros |
Magyarország | Lecsó, paradicsomos káposzta, gulyásleves |
USA | Ketchup, paradicsomleves, BLT szendvics |
Görögország | Görög saláta, Gemista (töltött zöldségek) |
A paradicsom egészségügyi előnyei
A paradicsom nemcsak ízletes, hanem rendkívül egészséges is. Gazdag vitaminokban és ásványi anyagokban, különösen C-vitaminban, K-vitaminban, folsavban és káliumban. Azonban a legfontosabb összetevője, amelynek a legtöbb egészségügyi előnyt tulajdonítják, a likopin. Ez a karotinoid vegyület adja a paradicsom jellegzetes vörös színét, és erős antioxidáns hatással rendelkezik.
A kutatások szerint a likopin segíthet csökkenteni a szívbetegségek, bizonyos ráktípusok (különösen a prosztatarák) kockázatát, és védelmet nyújthat a sejteknek az oxidatív stressz ellen. Érdekesség, hogy a likopin felszívódása javul, ha a paradicsomot hőkezelik (pl. paradicsomszószban vagy pürében), és zsírral fogyasztják, mivel zsírban oldódó vegyület. Ez is hozzájárul a paradicsom feldolgozott formáinak népszerűségéhez.
Kulturális jelentőség és fesztiválok
A paradicsom kulturális jelentősége túlmutat a konyhán. Egyes kultúrákban a termékenység és a szenvedély szimbólumává vált. A „szerelmi alma” elnevezés is erre utal. A paradicsomhoz kapcsolódó fesztiválok is léteznek, amelyek közül a leghíresebb a spanyolországi La Tomatina. Ezen a valenciai Bunol városában évente megrendezett fesztiválon emberek ezrei dobálják egymást paradicsommal egy órán keresztül, ami egyedülálló és vidám hagyomány.
A paradicsom gazdasági jelentősége is óriási. A világ egyik legnagyobb volumenben termesztett zöldsége (bár botanikailag gyümölcs), amely hatalmas iparágat tart fenn a termesztéstől a feldolgozáson át a kereskedelemig. Munkahelyek ezreit biztosítja világszerte, és hozzájárul a globális élelmiszerbiztonsághoz.
Összességében a paradicsom egy olyan növény, amelynek története az emberi civilizáció fejlődésével szorosan összefonódik. Az ősi gyomnövényből a domesztikáción, a felfedezéseken és a kulturális adaptáción keresztül vált a globális gasztronómia és egészségtudatosság egyik alappillérévé, melynek utazása évezredeket ölel fel.
Jogi és botanikai viták: A gyümölcs vagy zöldség kérdése

A paradicsom történetében nem csak a földrajzi és kulináris vándorlása okozott fejtörést, hanem a botanikai besorolása is, amely egy időben még jogi viták tárgyát is képezte. A kérdés egyszerűnek tűnik: a paradicsom gyümölcs vagy zöldség?
A botanikai definíció
Botanikai szempontból a válasz egyértelmű: a paradicsom gyümölcs. Pontosabban, egy bogyó. A botanika szerint a gyümölcs a virág magházából fejlődő, magokat tartalmazó termés. Mivel a paradicsom a virág beporzása után fejlődik ki, és magokat tartalmaz, amelyek a növény szaporodását szolgálják, minden kritériumnak megfelel, hogy gyümölcsnek, sőt, azon belül is bogyónak tekintsük.
Ez a definíció nem csak a paradicsomra igaz, hanem sok más olyan termésre is, amelyet a köznyelv zöldségként kezel, például az uborkára, a padlizsánra, a paprikára, a tökre vagy a zöldbabra. Mindezek botanikailag gyümölcsök, mivel a virág magházából fejlődnek és magokat tartalmaznak.
A kulináris definíció
A kulináris világban azonban a helyzet egészen más. A zöldségeket és a gyümölcsöket a felhasználásuk módja és az édes vagy sós ízük alapján különböztetjük meg. A gyümölcsöket általában édesebbnek tartjuk, és desszertekben, reggeliként vagy nyersen fogyasztjuk. A zöldségeket viszont sós ételekhez, főételekhez, salátákhoz használjuk, és általában főzve, sütve fogyasztjuk. Mivel a paradicsom íze enyhén savanykás, umamis, és szinte kizárólag sós ételekben kap szerepet (bár léteznek paradicsomos lekvárok, ezek nem túl elterjedtek), a kulináris hagyományok szerint egyértelműen zöldségként kezelik.
A Nix vs. Hedden per és a jogi döntés
Ez a botanikai és kulináris ellentmondás az Egyesült Államokban a 19. század végén még bírósági ügyet is eredményezett. Az 1893-as Nix vs. Hedden ügyben a Legfelsőbb Bíróságnak kellett döntenie arról, hogy a paradicsom gyümölcs-e vagy zöldség. A vita a vámok miatt robbant ki. Akkoriban az Egyesült Államokba importált zöldségekre vámot vetettek ki, míg a gyümölcsökre nem. Egy New York-i nagykereskedő, John Nix, azt állította, hogy a paradicsom botanikailag gyümölcs, ezért nem kellene rá vámot fizetnie.
A Legfelsőbb Bíróság azonban egyhangúlag úgy döntött, hogy a paradicsom zöldség. A bíró, Horace Gray, az ítélet indoklásában kijelentette, hogy bár a paradicsom botanikailag gyümölcs, a köznyelvben és a kereskedelemben zöldségként tartják számon, mivel „általában vacsoránál fogyasztják főétel részeként, nem pedig desszertként”. A bíróság tehát a kulináris és kereskedelmi gyakorlatot helyezte előtérbe a botanikai definícióval szemben. Ez a döntés azóta is érvényes az amerikai jogban, és jogilag a paradicsom az Egyesült Államokban zöldségnek minősül.
Ez az eset jól példázza, hogy a tudományos definíciók és a mindennapi, kulturális besorolások hogyan ütközhetnek, és hogyan alakíthatják a jogi értelmezéseket is. A paradicsom tehát továbbra is botanikailag gyümölcs marad, de a konyhában és a legtöbb ember szemében egyértelműen a zöldségek polcán foglal helyet, ezzel is gazdagítva a növény amúgy is színes történetét.